Van egy dal, amit előbb megtanulsz, még mielőtt a tartalmát megértenéd. Amíg pici vagy, csak hallgatod: a televízióban, amikor a győztes magyar sportolók tiszteletére felkúszik a rúd csúcsára a piros – fehér – zöld nemzeti lobogónk. Vagy az iskolai és városi ünnepélyeken, ahol tiszteletadással és meghatottan éneklik együtt a résztvevők. Aztán egy idő után magad is megpróbálod énekelni, s egyre biztosabban dalolod a többiekkel. Amire az iskolában tanulsz róla, már ismered, szereted, hozzád tartozik ez a dal: a magyar Himnusz.
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz szövegének megírását. Ennek emlékére 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Nem lett piros betűs ünnep, nincs ezen a napon iskolai szünet, de a legtöbb helyen, iskolában, könyvtárakban, múzeumokban valamiképpen megemlékeznek Kölcseyről, a Himnuszról és a magyar kultúráról.
Erkel Ferenc jó húsz évvel később zenét komponált ehhez a gyönyörű költeményhez. Hogy milyen áhítattal alkotta meg művét, azt saját szavaiból tudjuk:
„Csend van. Ülök és gondolkodom: hát, hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.
És ott a szoba csöndességében megzendülnek ekkor az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz.”