Nagy örömmel kaptuk a hírt, hogy diákunk, Fodor Jonatán „Apa ezerrel!” pályázaton „Gyerekhang-különdíjat” kapott.
Az elismerést november 15-én Budapesten vette át hetedik b osztályos tanulónk, aki az egyedüli gyermek díjazott volt ezen a versenyen.
Gratulálunk Fodor Jonatánnak a „Légy Krónikás! – elmesélem 1000 szóban” című pályázaton elért sikeréhez is, ahol a 10-18 évesek kategóriájában Joni írása a 2. helyezést kapta.
A versenyt, melyen a „Micsoda disznóság!” című írását mérettette meg tanulónk, a Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Vármegyei Levéltára hirdette meg.
Fodor Jonatán: Micsoda disznóság!
Egyik nap, miközben édesanyám a kolbászt karikázta, a régi disznóvágások felől érdeklődtem. Elmesélte, hogy már napokkal a nagy esemény előtt készülődtek: előkerültek a padlásról a kellékek, és megszaporodtak az imádságok, hogy ne essen a hó, eső meg végképp. A hideg az nem baj, de a szél nem hiányzik. Bár tudta, mikor lesz a disznóvágás, anyát mégis váratlanul érte a hajnali visítás, és olyankor a húgával együtt a fülükre húzták a dunnát. Sajnálták azt az egykori kicsi malacot, akit hónapokkal azelőtt együtt vettek a monori vásárban, és vitték haza zsákban, a Lada csomagtartójában. Sosem nézte, hogyan csinálják, csak tudta, hogy amíg ők az igazak álmát aludták, kucsmás férfiak gyülekeztek a pálinkás üveg körül. Abból bátorságot merítve, előre kitervelt szándékkal tépték fel a disznóól ajtaját, és rángatták ki szegény jószágot a halvány holdfénybe. A rokon- és szomszédfiúkat ez igencsak érdekelte, és a bátrabbak foghatták is a malac fülét vagy tarthatták a tálat a kifolyó vérnek. Esetleg a farkához állhattak, ha mindenképpen részt akartak venni a gyilkosságban, vagy dicsekedni szerettek volna. A legidősebb férfit, akinek nem remegett a keze sem a félelemtől, sem a pálinkától, és még a kortól sem, kinevezték böllérnek. Egy jól irányzott szúrással vetett véget a visításnak – jó esetben. Ám ha esetleg jeges volt a talaj, különleges korcsolyaszámot mutattak be. Előbb-utóbb így is a disznó vesztett. A férfiak hozták a pörzsölőt, és míg azzal egyenletesen pörkölték az állatot, az égett szőr szagába már a sülő vér és a pirított hagyma illata keveredett. Anya ilyenkor került elő, húgával együtt reggelihez terítettek, a fiúk pedig nagy kefékkel súrolták a csupasz disznóbőrt, a kimúlt állaton térdelve. Jutalmuk a malac füle lett, amit jóízűen ropogtattak. Anya azt nem szerette. A férfiak a reggeli előtt ismét ittak egy-két kupicával, aztán megették a hagymás vért. Ezután az asszonyok krumplit pucoltak, rizst főztek, a férfiak pedig felbontották az állatot. Egymás után hordták be nagy tálban a belső szerveket, amik feldolgozásra kerültek. Csak úgy gőzölögtek a hidegben! Ahol most élünk, az Ormánságban, ilyenkor a belsőségekből savanyúlevest készítettek, Maglódon, ahol anyukám született, sült májat tálaltak fel krumplival. Az asszonyok régen nem műbelet használtak, hanem a disznó saját belét mosták ki jó alaposan, több vízből. A jéghideg vízben nyúlkálni a régi teleken, mínusz sok fokban nem volt a legkellemesebb elfoglaltság, de nagyon alapos munkát kellett végezniük, mivel azokba a belekbe töltötték bele a megdarált húst és a rizst hurkának, kolbásznak. Az Ormánságban fehér hurkát is készítettek, abba kukoricakását tettek, de anyáéknál csak a májas- és véres hurka volt a szokás. Nagy kondérban sült a töpörtyű, hatalmas teknőben fűszerezték a tölteléket. (Apukámnak gyerekkorában például ez volt a kedvence, szívesen kóstolgatta, puszta kézzel ette a főtt rizst.) Közben sózták a szalonnát, sonkát, a színhúst, elkészítették a füstre valót. Amikor már voltak fagyasztóládák, rögtön bezacskózták a hűtőbe valókat. Anya nagyon szerette feliratozni a zacskókat. Mindeközben már főtt a húsleves, hiszen a nap végén az elfáradt vendégeket meg kellett etetni. A munka közben többnyire csak ittak. Amint a hurkát és a kolbászt betöltötték, anyáék elindultak széthordani a kóstolót a távoli rokonoknak, vagy az otthon maradt betegeknek, a falu fontos embereinek, mint pl. a lelkész, az orvos, és mindazoknak, akiktől ők is kaptak kóstolót. Anyukám szívesen gyalogolt órákon át, a legtöbb helyen kaptak valami finomságot, csak a kóbor kutyáktól féltek, akik gyakran követték őket. Amikor hó volt, szánkóval mentek, és hazafelé ő húzta a kishúgát.
A nap végén, aki tehette, hazament lemosakodni és tiszta ruhát venni, dédimamám előszedte a legszebb étkészletét, és abban tálalták fel a vacsorát. A leveshez illett csípős paprikát kérni, a kolbászhoz savanyúság és torma került az asztalra. A jól végzett munka örömére ismét koccintottak, az egész napos fázás után jól esett megmelegedni. Mindenkinek jókedve kerekedett, elindult a dalolászás, és szerencsés esetben még a verekedés előtt hazatámogatták az asszonyok a férjüket. Anya azt mondta, hogy nem szerette, amikor a férfiak énekeltek, mert valakinek mindig rossz kedve lett, és kiabálni kezdett. Hála Istennek, nem a családunkból. Másnap aztán szárnyra kelt a hír, hogy hány mázsás volt a disznó, mindenki hozzátett kicsit, így a falu végén mindig jóval nehezebb volt az állat, mint a valóságban.
A kolbász és a sonka felfüstölése is külön tudománynak számított, akárki nem értett hozzá, meg nem is volt mindenkinek füstölője. A dédipapám viszont ebben is profi volt, a rokonoknak is ő füstölt. Anya nagyon szerette azt az illatot, és tetszettek neki a lógó kolbászok. Régen a húsok általában elfogytak böjt kezdetére, és húsvét előtt nem kezdték meg a sonkát. Így a kimúlt disznó húsvétkor különös módon lehetett részese a feltámadásnak.
