Mióta európaivá honosodott a vírus, egyre többen feszegetik a kérdést, miért pont az olaszok. Ők mért jártak így. S aztán jönnek az okos válaszok a korfáról, a családszerkezetről, meg a társasági hagyományokról, valamint a járvány első időszakának történeteiről.

Azt gondolom, hogy egy okot föltétlenül oda kell sorolnunk a többi mellé. Ez pedig kulturális-lelki ok. Egy olyan tulajdonságról, karakterről van szó, amely talán leginkább a bohémnak (lo spirto grande) és merésznek (bravo) elkönyvelt délszaki népekre jellemző. Félretéve a nemzeti alapú sztereotípiát, inkább azt mondom, ránk, modern európai emberekre jellemző, akik a nyugati civilizációt magunk mögött hagyva létrehoztuk a globális kultúrát. Ennek a fő jellemzője ugyanis a percnyi perspektíva, a pillanatnyi hedonizmus, a buli mint létforma, és mint az értékpiramis csúcsa, a távlatok és az örökérvényű látószög (sub specie aeternitatis) teljes kizárása. Más szóval: a halálfelejtés, kreált kifejezéssel: tanato-amnézia.

Hogy a probléma nem mai keletű, arra bizonyság egy régi mozgalom. Két lefelé fordított, nyitott tenyér: így köszöntek a trappisták, a nálunk legközismertebb sajtféle névadó szerzetesei. A kézjelzésüket mindenki értette: MM, vagyis, MEMENTO MORI – emlékezz a halálra! Fellépésük nyilvánvalóan válasz volt koruk hasonlóan amnéziás menekülésére. A középkor tele volt járványokkal, korai halállal, gyermekhalandósággal. Érthető is, hogy az újkor felé botorkáló ember szívesen keresett volna egy világos pontot a földi életben, ahol megmelegedhet, kicsit kinyújtózhat. Ekkor, – ahogy lenni szokott, – átestünk a ló túlsó oldalára. Dicsőíteni kezdtük az értelmet, a tiszta észt, korlátlannak éreztük a hatalmát, és felvilágosodásnak gondoltuk azt, hogy egy történelmi pillanatra eltakartuk a szemünket az élet sötét oldala elől. Pedig a halál része a földi létnek. Tudjuk a teremtés történetéből: „…visszatérsz a porba…”

Lehet, hogy itt vétették el az azok, akik könnyelműen fittyet hánytak a figyelmeztetésre, az élet törékenységére, arra, hogy a veszély, maga a halál is közel érhet hozzánk. Végtére is, nincs olyan ígéret, hogy azt elkerülhetjük. Legalábbis, az az ígéret másról szól, semmiképp nem arra ösztökél, hogy légy könnyelmű és feledékeny.

Közösségi tragédiák, árvizek, földrengések, járványok zártak le korokat és temettek maguk alá világokat a történelemben. S így nyílt lehetőség az újrakezdésre, másként.

A világjárvány életben maradottai kapnak egy lehetőséget az újrakezdésre. A másként folytatásra, olyan életre való berendezkedésre, amelyben számolni kell a vesztéssel, a lemondással, a véggel. Egy reálisabb világkép és emberkép kialakítására kap esélyt most Európa és az európai civilizáció. Ne tévedjünk: a Memento mori ősi programja nem életunt kesergésre hív, főként nem vészjósló huhogásra. Csupán arra figyelmeztet, hogy legyünk okosabbak, és reálisabbak. Számoljuk a véggel, és az új kezdettel. Főleg pedig Azzal, Aki a Kezdet és a Vég, és aki kezében tartja a pokol és a halál kulcsait. Mert Ő ugyanaz a Bárány, aki megnyitja az Élet Könyvét…

Kádár Péter