Különös egybeesését éljük a dátumoknak így, tanév vége idején: miközben az évzárásra készülünk, ilyenkor ünnepeljük Megváltónk mennybemenetelének és a Szentlélek elküldésének ünnepét. Az örömalkalmaknak, és a tanévzárásnak (ez is örömalkalom tanárnak, diáknak!) fájó kontrasztot ad nemzeti katasztrófánk emléknapja, különösen az idén, Trianon 100. évfordulóján.

Egy tanévet a végén tudunk értékelni, a befejezés rálátásával. Nem lesz könnyű a most elmúló két szemesztert „osztályozni” – akár szaktanárként, akár osztályfőnökként, akár igazgatóként.  Volt benne részünk a megszokott keretek közt tartott tantermi órákban, de a járványhelyzet miatti különleges helyzetben kipróbálhattuk azt is, hogy működne az iskola, ha nem volna iskolaépület, ahol naponta találkozhatunk.

Az egyházi ünnepkör Krisztus pályáját követve most éri el mérleget vonó csúcspontját: a mennybemenetel és a Szentlélek kibocsátása napjait. A pálya zenitje két olyan többletet ad utasának, amelyet rendre pozitív előjellel mondunk ki a közbeszédben is: felülemelkedést a köznapi viszonyokon és rálátást a mindennapi dolgokra. Ebből a nézőpontból derül ki a pálya mélypontjának, a kereszthalálnak az értelme és célja. Ez a mennyei nézőpont közel kétezer éve a földi ember előtt is feltárul. Ezért emelkedett Krisztus a felhők fölé, és ezért jött el a Szentlélek, hogy ezt a perspektívát megossza a tanítványokkal, akik még a földön járnak.

Krisztus magaslatából nézve megváltozik az emberről és a világról alkotott képünk. Már nem vetélytársnak vagy ellenségnek látjuk a velünk, ellenünk küzdőket, hanem ugyanolyan esendő halandóknak, mint mi vagyunk, legföljebb őket más mozgatja, mint épp most minket. Onnan, felülről nézve megváltoznak a dolgaink is fontossági sorrendben, általános értékben. Más lesz sürgős, más lesz halasztható. Megtanultuk ezt a járvány időszakában: el lehet engedni olyan dolgokat, amiken ezerrel pörögtünk korábban, az élet mehet tovább nélkülük is. Ugyanakkor szinte kézzel foghatóvá vált a legfontosabbak fontossága, az életünk, és a legközelebbiekkel, a szeretteinkkel működő kapcsolataink. Hát nem ezekről tanított minket Mesterünk mindig is, hogy „több az élet…”, és hogy mi az, ami számít majd legvégül, ama mennyei kapu előtt? Hogy bántunk a legkisebbel a testvéreink közül?

És, ha már testvériségről van szó, nemzeti összetartozásunk gyászéve és emléknapja kapcsán pedig arról kérdez meg minket a mennyei magaslati rálátás, hogy mennyire voltunk – vagyunk hű testvérei egymásnak: koloncnak vagy kincsnek tekintettük és tekintjük a más hazába került rokonainkat az évszázad során és után? „Száz év magányt” teremtettünk ebből a századból, vagy pedig képesek voltunk, vagyunk arra, hogy felülemelkedjünk a megosztottság, az irigység, a vetélkedés, az önsorsféltés kicsinyességén és megosszuk egymással azt, amink van, tudást, tankönyvet, támogató forintokat, védőmaszkokat – emberséget?

Ez a tanév sok veszteséget hozott – a kiesett találkozási lehetőségekben, a kontakt órákban, a megszokott közösségi örömökben és rítusokban. Más tekintetben viszont nyereséggel nyugtázhatjuk búcsúzását: megtanultuk, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami elengedhető, ha muszáj, és hogy kik azok, akikre többet kellene fordítanunk időnkből, erőnkből, találékonyságunkból és szeretetünkből.  

A mennyből ránk néző Jézus tekintete látni tanít: rálátni az életünk értelmére, a valóban fontos dolgokra. Ez a szelíd szem minket, vadóc mostohákat édestestvérekké szelídít. Még itt, a földön, még most, amíg nem késő…

Dr. Kádár Péter