Teremtő Istenünk csodálatos adománnyal ajándékozta meg alkotásait: az emlékezés képességével. Emlékező-tehetségünk személyes és közösségi hitünk, tudásunk és kultúránk építőköve.
Ennek nyomait egyes állatok ösztönös emlékezőtehetségében is megcsodálhatjuk. Költözőmadaraink többsége már megérkezett telelőhelyére. A mi „magyar” fehér gólyáink a Boszporusz fölött átrepülve többszöri megállóval egészen a Fokföldig repülnek, hogy aztán március idusára hazatérjenek költeni. Örökölt és a tapasztalattal gyarapított emlékezetük mintegy rejtett GPS, visszavezeti őket – akár ugyanarra a fészekre, ahol a nyarat töltötték.
Az emberi emlékezet ennek az ajándéknak az isteni csúcsfejlesztése. A rövidtávú memóriánk feldolgozza, rendszerezi a jelenben szerzett információkat, a benyomásokat és tényeket, amiket tegnap és ma hallottunk, láttunk, olvastunk és alkottunk, majd az ismétléssel, a gyakorlással és az élmények felidézésével beépíti mindezt a közép- és hosszútávú memóriába. Így teszünk szert egyéni tudásunkra.
Ha pedig ugyanezt közösségben gyakoroljuk, létrejön a közös hitvallás, a közösségi tudat, a kultúra. Minden, ami körülvesz bennünket a megteremtett világunkban, a tegnapi és tegnapelőtti nemzedékek tudását őrzi, és arra építi a mai ismereteinket. Mindebben az emlékezés a kulcs.
Ezért fontos, hogy megőrizzük és együtt gyakoroljuk az egyéni és közösségi emlékezés alkalmait. Ilyenek az ünnepeink, a nemzeti hőseink évfordulói, amiből ősszel kettő is van. Ilyen a keresztyén egyház újjászületésének az emléke, amely egyúttal a sarkunkban járó örök ösztönzőnk arra, hogy mi is merjünk megújulni, újrafogalmazva átadni a gyerekeinknek a hitünkből fakadó ismereteinket, reményeinket, érzéseinket, tudásunkat.
A világ kommunikációs csatornáit uraló globális özönvíz igyekszik kimosni az emlékezést. A híroldalak, a társas felületek, a filmek és a digitális játékok egy történelem nélküli, virtuális világba tolják át a tudatunkat. Ez egy tudatosan felépített ellenkultúra, amelyet azzal a céllal alakítottak így, hogy felejtsünk. Felejtsük el a múltunkat, azt, hogy kik voltak az őseink, mit éltünk meg a történelmünkben, hogy jutottunk el a jelenig.
A kollektív emlékezetkiesés ellenkultúrája példa nélküli az emberi gondolkodás történetében. Minden előttünk volt civilizáció arra épült, hogy egyik nemzedék továbbadta a következőnek a tudását, emlékeit, szokásait, hiedelmeit. A közös emlékezet és élménykincs hiánya beláthatatlan következményekhez vezet. Szétesnek az emlékezet-közösségeink, elveszítjük közös hovatartozásunkat, összetartozás-érzésünket. A virtuálisan felépített közösségek ugyanis nem valódiak, pillanatok alatt szétperegnek. Az egyénekre bontott társadalom kiszolgáltatott a jól szervezett, zsákmányszerző világhatalomnak.
Isten nem véletlenül inti népét alkalomról-alkalomra: „Emlékezzetek!” Nem véletlenül akarta régen, hogy a benne hívők így nevezzék őt: „Atyáink (elődeink) Istene”.
Az őszi hetekben segítsünk egymásnak az emlékezésben! Idézzük fel gyerekeinkkel elmúlt szeretteink emlékét! Beszéljünk nekik a családunk történeteiről! Ismertessük meg velünk Istenünknek a Fia történetében megmutatott, a múltban és jelenben megtapasztalt szeretetét! Emlegessük nekik elődeink példamutatását, helytállását a nélkülözésekben, a hitükért, magyarságukért vállalt küzdelmeiket! Ezzel a legfontosabb építőköveket helyezzük el értelmi és érzelmi fejlődésük épületében, és otthont teremtünk nekik a közös szellemi hazában, amelyik ott fönt van: „Haza a magasban”.
Dr. Kádár Péter
főigazgató
