„Tudunk egymásról, mint öröm és bánat” – verseli József Attila múlhatatlan fényű történelmi versében. Ezt a félmondatát most úgy érdemes citálnunk, hogy fölismerjük benne az élet kettősségét. Ez a természetes kétoldalúság pontosan tükröződik minden szerves kultúrában, így a mi magyar civilizációnkban is. Más szóval, megvan az örömkultúránk, mint ahogy megvan a bánatkultúránk is. A kettő együtt teljes – ezt így, a Magyar Kultúra Napja körül is jó tudatosítanunk. Ezzel tarthatunk távol, ugyanis, minden mesterkélt egyoldalúságot.
Milyen egyoldalúságra gondolok? Van egyfelől egy közkeletűen árusított, ám annál felszínesebb és múlékonyabb vidámkodás. Ezzel van tele a globális tér, a netes újságokkal elöntött közbeszéd. Légy laza, mindenütt és minden témán poénkodj, ha pedig már nem megy, akkor legalább légy gunyoros, és főleg, kíp szmájling! Ez a felsőbbrendű műmosoly – jól érezhetjük mindannyian, – fényévnyire van a jóízű nevetéstől, és attól, amit igazi örömnek nevezhetünk. Leginkább a szív csöndes derűjétől áll távol.
A másik egyoldalúság a búskomor világlátás. Ugyanaz a világokosító gépezet ezt a termékét is ontja, ahogy a csövön kifér: klímakatasztrófa, világjárványok, aszteroida-becsapódás – csak, hogy három slágertémát említsek. Így aztán, hamar betelik „rosszkedvünk tele”, különösen ilyenkor, a rövid, ködös éveleji napok depresszív fényviszonyai között.
Emellett, ezt szokták a leggyakrabban ránk, Krisztus-hívőkre fogni: rosszkedvet árasztó törvénytáblák vagyunk. Hollywood élen jár ebben: aki mélyen hívő keresztyén egy átlagos amcsi filmben, az biztos, hogy mogorva fráter, de legalábbis nem érti a poénokat. Aztán, mi magyarok is hajlamosak vagyunk arra, hogy saját önképünknek elfogadjuk: búskomorak vagyunk, ez nemzeti hagyomány.
Azonban, ha fölütjük akár szépirodalmunk aranyélű lapjait, vagy tegyük ezt akár csak a Református Énekeskönyv újévi énekeivel, egészen más képet kapunk önmagunkról, keresztyénként is, meg magyarként is.
Arany Jánost, mint kora ünnepelt költőjét is befogták újévi rímfaragásra. Bár Alkalmi vers című költeményében a poéta kötelező igazmondásával bevallja, nincs ínyére a programköltői szerep, műve versszakaiban mégis fölszabadítja a magyar néplélek köznapi, nemes derűjét. Érdemes meghallgatni, milyen játékosan mozgatja a gyerekmondókás rigmust istenes életszeretete:
„Boci járjon mezőre, / Gyermek iskolába; / Gyarapodjék a magyar / Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs, / Ez uj esztendőben.
Kívül, belül maradjon / Békében az ország; / A vásárra menőket / Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál / És a szívredőben. / Adjon Isten, ami nincs, / Ez uj esztendőben.”
De, lapozzunk bele az énekeskönyvünkbe is! Az Aranyt korban megelőző, jelentőségében viszont jóval mögötte haladó papköltő, Lengyel József így fohászkodik az esztendő elején:
„Adj vidám órákat, ha nekünk azt jónak látod, / Békességes tűrést, ha vessződet ránk bocsátod;”.
Vidám órák és békés türelem a próbák idején – az élet teljessége.
Szalagavató, farsang, szülő-tanár bál örömteli órái: nagy szükség van rájuk! Ezeket is Isten adja megélnünk, ahogy üzeni Csokonai kantiánus széniora, a lelkész-tanár poéta kétszáz évvel ezelőttről.
Jó megbecsülnünk azt, amikor örülhetünk, hogy erőt merítsünk a „vessző” idejére. Ha pedig kifogynánk ezekből, mindig ott marad az Öröm híre: a karácsonyi-húsvéti evangélium.
Dr. Kádár Péter
